Az átfogó vízszabályozások és vízrendezések kora

A tiszai mérnökök által végzett felmérés során megdöbbentő kép tárult a Helytartótanács vezetői elé. Ekkor derült ki először, hogy a tiszai árvizek az érintett 18 vármegyében 854 települést veszélyeztethetnek. Ez a feltűnően magas szám sok mindenről árulkodott.

Ne higyjük azt, hogy évszázadokkal ezelőtt élt eleink szánt-szándékkal árvíznek kitett helyen akarták tanyáikat, falvaikat felépíteni! Azok legnagyobbrészt egykor szárazulatokon álltak, de a Tisza és mellékfolyóinak vízgyűjtőterületén évszázadokon át végzett erdőirtás és legeltetés következtében fokozatosan növekedett a hegyvidékekről a síkságokra lezúduló eső és hólé mennyisége, s ez az időjárási változásokkal párosulva egyre emelkedő árvízszinteket eredményezett. Tudvalévő ugyanis, hogy a hegy- és dombvidékek erdői - a csapadékvíz egy részét visszatartva és felhasználva - késleltetik a felületükre hulló víz összegyülekezését, lefolyását, valamint aljnövényzetükkel és gyökereikkel gátolják a termőtalaj lesodródását, az eróziót.

Így azután egykor biztonságosnak tekintett ármentes vidékek is veszélybe kerültek és a szántóföldi gazdálkodás kiszámíthatatlanabbá vált.

A korábbiakhoz képest emelkedő árvízszintek és az általuk okozott pusztítások az országgyűlést is tettekre sarkallták. Az 1838-as katasztrófális pesti jeges árvíz és a tiszai vízkárok hatására 1840-ben meghozták "A Duna és egyéb folyók szabályozásáról" szóló törvényt és bizottságot alakítottak a feladat anyagi és műszaki feltételeinek megvizsgálására.

Nemzetgazdasági szempontból a reformkorban a Duna vaskapui szakaszának hajózhatóvá tételét és a Tisza szabályozását tekintették a legsürgetőbb feladatnak. Széchenyi István kitartó szervező munkájának eredményeképpen Vásárhelyi Pál vezetésével megépült az aldunai hajóvontató út (1835), ami lehetővé tette a mezőgazdasági és ipari árucikkeknek a balkáni piacokra vízi úton történő szállítását.

Ami a tiszai vízimunkákat illette, ott sokkal bonyolultabb feladatttal kellett megbirkózni. Egy XIX. század elején meghozott törvénynek köszönhetően lehetőség nyílott arra, hogy egy-egy folyószakasz szabályozásában, vagy mocsaras terület lecsapolásában érdekelt (vagy csak érintett) birtokosok többsége - társulatot alakítva - a kisebbség ellenkezése dacára is végrehajthassa az állam által engedélyezett vízimunkát, s utólag az ellenkezőktől bevasalhassa a rájuk eső szabályozási költséget, feltéve, ha az elvégzett munka számukra is haszonnal járt.

Az első társulati úton végzett vízimunkát a Dunántúlon a Sárvíz lecsapolása és a ma is létező malomcsatorna megépítése jelentette. A Beszédes József tervei és irányítása mellett végrehajtott munkák az érdekeltek teljes megelégedését hozták, hiszen volt birtokos, akinek 14 év alatt kifizetett hozzájárulását a lecsapolt terület jövedelme már az első esztendőben megtérítette. Noha az elért eredményekről az országgyűlésen is számot adtak, a Tisza-szabályozás csak az 1830-40-es évek árvizei nyomán került sürgősen napirendre.

Széchenyi István, akit a király 1845-ben a Helytartótanács Közlekedési Bizottmányának elnöki teendőivel bízott meg, azon az állásponton volt, hogy a Tisza és mellékfolyóinak rendezéséhez sem a kormányzat, sem pedig az érintett megyék nem foghatnak hozzá, mert valójában egyiküket sem érinti a dolog eléggé, egyikük sem képes önmagában a munkálatokat következetesen végrehajtani. Meggyőződése volt, hogy az ügy legkitartóbb támaszai maguk a partmenti birtokosok és lakosok lesznek, ugyanakkor a szabályozott - tehát hosszában lerövidített - Tisza a szállítási költségek jelentős megtakarításával az államnak bevételt, tehát érdekeltséget jelent. Vagyis a vállalkozást csak e kettős (állami és birtokosi) érdekeltségre lehet alapozni.

A Tisza-szabályozás érdekében Széchenyi fáradhatatlan agitációba kezdett, s munkájának eredményeképpen a Tisza csaknem teljes hosszában megalakultak a különféle Tisza-szabályozási társulatok, amelyek azután 1846-ban a központi Tiszavölgyi Társulatban tömörültek.

7. Vásárhelyi Pál

A folyószabályozási munkák megkezdésére még ugyanazon év nyarának végén került sor az ünnepélyes tiszadobi kapavágással. A szabályozási terveket az időközben elhunyt Vásárhelyi Pál és a külföldi szakértőként meghívott Pietro Paleocapa elképzeléseinek megfelelően alakították ki. A kezdetben állami támogatást is maga mögött tudó vállalkozást a szabadságharc után felszámolták, s a munkálatok császári nyílt parancs alapján maradéktalan állami adminisztráció mellett folytatódtak.

Az 1850-es évek időjárási szélsőségei gyakran próbára tették a még csak félig elkészült töltéseket. A nem kellőképpen összehangolt mederátvágások és töltésépítések - amelynek kialakulásában jelentős szerepe volt a rendelkezésre álló anyagi források szűkösségének és a birtokosok földéhségének - jelentős mértékben megzavarták a folyó vízjárását. Amikor a birtokosok minél több termőföld iránti fokozott sóvárgását, a töltésépítések körüli garasoskodását elmarasztalóan említjük, nem szabad figyelmen kívül hagyni egy igen fontos körülményt: az egész magyarországi ármentesítés - gazdasági alapjait tekintve - lényegesen különbözött a hasonló célú itáliai, franciaországi, vagy éppen holland vállalkozásoktól. A hazai ármentesítésekre az volt a jellemző, hogy azokat nem egy tőkeerős mezőgazdaság hajtotta végre termőterületeinek védelme, vagy termelésének hatékonyabbá tétele érdekében, hanem éppen ezektől a munkáktól várták a hazai mezőgazdasági tőkefelhalmozás megindulását, megerősödését, nagyobb ütemű fejlődését.

Az egymást követő árvizek után az 1860-as évek első felében az évszázad aszálykatasztrófája sújtotta az Alföldet. Sokan az aszály kialakulását is a vízimunkáknak tulajdonították. Ezt ugyan a kortárs tudósok hamarosan megcáfolták, de a vízszabályozások iránti bizalmatlanság új erőre kapott, amikor az 1879-ben levonuló tiszai árvíz Szeged városát hullámsírba döntötte.

Az országos felháborodás Tisza Kálmán kormányát nemcsak az addigi vízimunkák, hanem az állami és társulati műszaki szolgálat, valamint a vízügyek törvényi szabályozásának gyökeres felülvizsgálatára késztette.

Ahogy az 1838-as, de még inkább az 1876-os pesti árvizek siettették a budapesti Duna-szakasz szabályozását, az 1863-as aszály pedig a hazai öntözések ügyének kibontakozását, úgyanúgy serkentőleg hatott a szegedi árvíz a Tisza-szabályozás körül kialakult anomáliák megszüntetésére. Hosszú időben telt azonban, amíg a több mint száz átvágás elkészülte után a nem egészen kétharmadára csökkent, gátak közé szorított Tisza-meder megfelelően kifejlődött, s a folyó elfogadta új mederviszonyait.

A vízszabályozási munkák a magyar Alföld képét visszavonhatatlanul megváltoztatták. A hajdani vízivilágból élő, kenyerüket vesztett emberek nagy része beállt kubikosnak, s munkájuk nyomán a Kárpát-medencében csaknem 40 000 km²-nyi árterület mentesült az árvizek elöntéseitől.

Az árvédelmi gátak megépítése azonban új, korábban nem ismert sajátos feladatot is magával hozott. Az ártereken összegyűlt felszíni vizek a gátak által elzárva nem tudtak közvetlenül a befogadó folyóba ömleni. Már a XIX. század közepén megkezdődött a belvízcsatornák hálózatának kiépítése, s a hosszantartó árvízi időszak alatt a folyómederbe közvetlenül nem ereszthető vizek átemelésére 1878-ban a Sajfoki-csatorna torkolatában megépült az első belvízi szivattyútelep.

Időközben napvilágot láttak az első elképzelések az Alföld aszály által veszélyeztetett területeinek öntözésére, igaz, a csapadékosabb évtizedekben e tervek a kormányzati íróasztalfiókok mélyére kerültek. E téren lényeges előrelépést csak a Kvassay Jenő által megszervezett kultúrmérnöki hivatalok szívós munkája hozott. Kvassay világosan látta, hogy a vízgazdálkodás fejlődése új feladatokat ró a vízmérnökökre: "Utódaink útja és a mi eddigi utunk egymással homlokegyenest ellenkeznek: míg mi folyóink szabályozásával azok vizét gyorsan levezetni törekedtünk, addig unokáink gátakkal fogják azokat torlasztani és az országban visszatartani. Lehetőleg sokat és nagy területeket öntözni...".

9. Kvassay Jenő, az állami vízügyi szolgálat megalapítója

A kultúrmérnöki szolgálat életrehívását (1879) az is indokolta, hogy a nagy vízszabályozási munkák az ország sík területein befejezésükhöz közeledtek, s gondoskodni kellett az immár vízmentesített területek talajának javításáról, amire egyébként a mezőgazdaságot az ország lélekszámának gyarapodása és az európai gabonakonjunktúra is késztette. A Kárpát-medence talajai ugyanis kevés kivétellel rossz vízháztartásúak. A gyakran szélsőséges időjárás következtében hol túlságosan is telítettek nedvességgel, máskor viszont erősen kiszáradnak. Ezért különösen fontossá vált a talaj vízállapotának "kormányzása", az időjárási anomáliák hatásainak kiegyenlítése az alagcsövezés, öntözés és más műszaki beavatkozások alkalmazásával. A kultúrmérnöki munkák iránt jelentkező igényt az állami vízügyi szolgálat igyekezett kielégíteni, hiszen állami érdek volt a mezőgazdaság jövedelemtermelő képességének fejlesztése, s ennek nyomán az államkincstár adóbevételeinek növelése.

A hivatal egyre kiterjedtebb vízrendezési és talajjavítási munkáinak végrehajtása során nem kevés gondot okoztak az engedélyezési és igazgatási rendelkezések hiányosságai. A kultúrmérnöki hivatal első évtizedében alig kéttucat mérnökkel végzett lecsapolási, alagcsövezési és öntözési munkákat, s hogy a mérnökök tevékenysége jobbára a nagybirtokok területére koncentrálódott, annak legfőbb oka az egységes vízjogi rendezés hiánya volt. Hiszen, ha több érdek ütközéséről volt szó, igen hosszadalmas volt az öntözések vízjogi engedélyezése, s csak a nagy uradalmak területén nem okozott tulajdoni gondokat a víz továbbvezetéséhez szükséges csatornák megépítése, ráadásul a munkák költségeit is inkább a nagybirtokok tudták vállalni.

A hazai vízimunkák történetében új fejezetet nyitott az 1885-ben megalkotott vízjogi törvény. A számos, - addig rendezetlen kérdést tisztázó és ezáltal a magyarországi vízgazdálkodást jelentős mértékben elősegítő - törvény megalapozottságát és tartósságát az bizonyítja a legjobban, hogy számos rendelkezése egészen 1964-ig érvényben volt. A vízjogi törvény megszüntette a vizek kizárólagos magántulajdonát, s meghatározta a hatósági, illetve a szabad rendelkezés körébe vonható vizeket. Ettől kezdve a kerületi kultúrmérnöki hivatalok hatósági szakértői feladatokat is elláttak, s az intézmény nagymértékben bekapcsolódott a vízügyi közigazgatásba.

A vízügyi közigazgatás hosszú évtizedeken át a Földmívelésügyi Minisztérium folyam- és kultúrmérnöki hivatalain, valamint halászati felügyelőségén keresztül működött, korántsem az egész vízügyi szakterületre kiterjedő hatáskörrel. Nem tartozott a minisztériumhoz a mesterséges vízi utakkal, a vízerőkkel és 1911-től a települések vízellátásával-csatornázásával kapcsolatos ügyek felügyelete sem.

A fontosabb települések vízellátása évszázadokon át a környező vízfolyások, források, kutak vízének segítségével történt, de vízvezetéki vízellátásról az elmúlt század végéig alig beszélhetünk. A nagyvárosok, iparvidékek kialakulása a vízigény és a szennyvíztömeg ugrásszerű emelkedését hozta. Az ezzel kapcsolatos gondok megoldását nehezítette, hogy a vidéki városok jelentős része - csakúgy mint a bánya- és iparvidékek - a megfelelő vízszerzési lehetőséget nyújtó nagy folyóktól távol estek.

Az alföldi városok vízellátásának fellendítésében kimagasló szerep jutott Zsigmondy Vilmosnak (és utódainak), aki a XIX. század 80-as éveiben megkezdte a felszín alatti bőséges vízkincs artézi fúrásokkal történő feltárását. Az igények kielégítésére napjainkban mintegy 30 ezer kút csapolja meg a készleteket.

A fejlődő ipar nemcsak a gyártási technológiához szükséges vízigényével adott feladatot a vizekkel foglalkozóknak, hanem az olcsó vízenergia fokozottabb kihasználására is törekedett. Az ország vízerő-készletének 1897-1902 közötti, Viczián Ede által vezetett felmérése nemzetközi tekintetben is úttörő vállalkozás volt.

A Tisza-szabályozáshoz képest viszonylag később került sor a Duna magyarországi szakaszának átfogó rendezésére. A Duna-völgyi ármentesítő és vízszabályozó társulatok viszonylag kései szerveződésének persze az is oka volt, hogy a Duna völgyében már korábban is folytak - főleg a vármegyék költségén - töltésépítések, tehát az árvízveszély is kisebb volt, mint a Tisza vidékén, s a veszélyeztetett terület csak harmada volt a Tisza árterületének.

10. A Tisza hossz-szelvénye a szabályozás előtt és után

A XIX. század utolsó évtizedére a jelentősebb ármentesítési munkák befejeződésével a vízgazdálkodás terén fellépő újabb igények előtérbe helyezték a korábban, a vasútépítkezések lázában visszafogottan kezelt víziút-fejlesztés kérdését. A nemzetközi piacokon a gabonaárak látványos esése immár drágává tette a kereskedők számára a vasúti szállítást, s a vasút ugyancsak költségesnek bizonyult más ipari nyersanyagok továbbításánál is.

A víziutak fejlesztése során a fő figyelem a Dunára irányult. Hajózás szempontjából a szabályozott Dunán sok probléma akadt. A hordalék lerakódása, zátonyok képződése, a sodorvonal vándorlása nehezítette a vízjárás egyensúlyban tartását. Különösen nehéz volt a helyzet a Felső-Dunán, ahol a hajók csak Győrig tudtak nagyobb uszályokkal eljutni, és megoldatlan volt az al-dunai hajózás kérdése is. Ezen a vidéken a Vásárhelyi-féle szabályozás csak kisebb merülésű hajók számára adott lehetőséget a sziklák közötti átvergődésre, a nagyobb gőzösök és uszályok nem tudtak áruikkal lejutni a Fekete tengerhez.

A sziklákkal tűzdelt mederben kialakított hajózható szakasz, a Vaskapu-csatorna múlt század végi megépítése hatalmas műszaki teljesítmény volt a maga korában. Politikai jelentősége sem volt kisebb, amit az bizonyít legjobban, hogy felavatása 1896-ban a magyar, szerb és román uralkodók jelenlétében történt. A mű utóéletéhez tartozik, hogy az 1960-as években jugoszláv és román együttműködésben itt megépített vízlépcsővel megoldották az Al-Duna sok gondot okozó hajózási problémáit.

Az al-dunai munkálatokkal párhuzamosan zajlott a Duna Dévény-Dunaradvány közötti szakaszának középvízi szabályozása. Ennek alapvetően az volt a célja, hogy a tavaszi-nyári időszak közép- és nagyvizei által szállított és a sík terepen lerakott hordalékon vándorló folyómedret rögzítse, s az addig komoly nehézségeket okozó partszaggatást megállítsa. Hogy az itteni állapot mennyire nehezítette a hajózás mindennapjait, azt jól jellemzi az a tény: a Dunagőzhajózási Társaság a XIX. század 60-as, 70-es éveiben egy kitűző csapatot szervezett és foglalkoztatott, akik napról-napra felkutatták és kitűzték a leginkább hajózható medervonalat, s jelezték a hajóknak, melyik úton, milyen terheléssel közlekedhetnek.

Az itt elvégzett munkák nem jártak maradéktalan sikerrel. Az árvíz- és jéglevonulási viszonyok javultak, a parti erózió csökkent, ugyanakkor a 200 centiméteres hajózási mélységet nem sikerült általánosan biztosítani.

Amíg a XIX. század vízimunkálatai között első helyen a főbb folyók szabályozása szerepelt, addig a századvég tapasztalatai világossá tették, hogy a feladatot nem lehet megoldani a vízgyűjtőterületek rendezése, azaz a kisebb folyók és patakok lefolyási viszonyainak szabályozása nélkül. A vízjogi törvény a vízfolyások (tehát a nem állami gondoskodás alá eső vizek) rendezését elsősorban a parti birtokosok kötelességévé tette, s a nagyobbszabású mederrendezéshez állami támogatást is kilátásba helyezett. Az említett kisebb folyók (így például a Dunántúlon a Felső-Rába, Répce, Zala, Kapos, Marcal, vady az Alföld peremvidékén a Zagyva, Tarna, Sajó, Hernád, stb.) és az egyéb vízfolyások rendezése a törvény megjelenését követő évtizedben kevéssé haladt előre, elsősorban azért, mert a vizek völgyei többnyire keskenyek voltak és így a szabályozási költségek viszonylag kis területre felosztva igen magas értéket értek el, amit az érintettek nem tudtak megfizetni. A kormányzat a helyzetre, valamint az 1913-ban országszerte tapasztalható nagy esőzések következtében jelentkező károkra tekintettel, kénytelen volt a jövőt illetően a szabályozási költségek jelentős részét átvállalni és az állami költségvetésbe beiktatni. Bár a hamarosan kitörő világháború e vízimunkák java részét levette a napirendről, 1914-ben még jelentős szabályozásokat hajtottak végre a felvidéki folyóknál és az erdélyi hegyvidék patakjainál.

A magyar vízügyi szolgálat, amelybe a vízitársulatok valamint az állami folyam- és kultúrmérnöki hivatalok egyaránt beletartoztak, az I. világháború kitöréséig tiszteletreméltó eredményeket tudhatott maga mögött. A Felső-Duna középvízi szabályozása, az al-dunai Vaskapu-csatorna kiépítése, az elfajult tiszai átvágások kijavítása és bővítése, a Dráva, valamint más kisebb folyók szabályozása, a kultúrmérnöki hivatalok vízrendezési és talajjavítási munkái, stb. mind-mind hozzájárultak az ország gazdasági fellendülésének elősegítéséhez, de az elavult, tőkeszegény mezőgazdaság (a maga idejétmúlt külterjes gazdálkodásával, nagybirtok rendszerével) kevéssé volt képes a megváltozott körülményeket a társadalom javára hasznosítani.