Fejér László

Vadvíz országtól az elfogyó Dunáig

1. ábra Dunai táj a XIX század I. felében (festmény)

A Kárpát-medence természetföldrajzi viszonyai

Elég csak rápillantanunk a vízszabályozások előtti vízrajzi állapotokat bemutató térképekre, hogy megértsük a folyó- és állóvizek meghatározó jelentőségét a Kárpát-medence népeinek történetében, a terület gazdasági fejlődésében.

Ha a terület természeti viszonyainak történetét tanulmányozzuk, az egyik legszembetűnőbb jelenség az időnkénti roppant vízbőség, máskor pedig a kitartó, hosszú szárazság. Ez összefüggésben áll azzal a helyzettel, hogy a Kárpát-medence három különböző éghajlati zóna határán fekszik. Fekvésének következtében a külső szélsőséges éghajlati hatások keverednek az itt talált viszonyokkal, s így a csapadékszegény zóna határán fekvő területet a közepes csapadékosság jellemzi. Azonban éghajlata még így is eléggé kiszámíthatatlan. Itt nem lehet megjósolni a folyók áradásának időpontját, mint ahogy azt az ókori Egyiptomban a csillagász papok tették.

Míg a hegy- és dombvidékek a két szélsőség (tehát a csapadékosság és a szárazság) közötti kiegyenlítődésre több lehetőséget nyújtanak - a síkságok élővilága alaposan megsínyli az időjárás szeszélyes változásait.

A Kárpát-medencét övező hegyvonulatokat nyugatról az európai kontinens (vízgyűjtő területének kiterjedését és hosszát tekintve is) második legnagyobb folyója, a Duna töri át, s medrében gyűjti össze a környező magasabb vidékek három irányból feléje siető víztömegeit. Így azután az egész medence a Duna vízgyűjtőjéhez tartozik.

A Duna árvízi természete szorosan kötődik az éghajlati tényezőkhöz. Árvizek kialakulása a tavaszi időszakban igen gyakori, hiszen ha egy hirtelen felmelegedés az alacsonyabb hegyvidékek hórétegeit olvasztani kezdi, miközben a folyó a magyarországi szakaszát még jégpáncél borítja, óhatatlanul bekövetkezik a jeges árvíz. Emellett nem ritka a tavaszi esőzések által kiváltott május-júniusi "zöldár". A Duna általában júniusban szállítja a legtöbb vizet, mert németországi, illetve ausztriai vízgyűjtő területein ekkor hullik a legtöbb eső. Hogy fogalmat alkothassunk arról, mennyi víz folyik le ilyen alkalmakkor (tehát amikor a budapesti alsó rakpartot is lezárják a magas vízállás miatt), elég ha arra gondolunk, hogy a budapesti mederszelvényen átfolyó vízzel körülbelül három nap alatt fel lehetne tölteni a Balaton medrét.A nagyvizekkel szemben az év vízben legszegényebb időszaka a Duna és a Tisza esetében is az ősz. Száraz esztendőkben a hajózást is gyakran akadályozza az alacsony vízállás. Ilyenkor a Duna Budapestnél másodpercenként alig több mint 600 m³-t, míg a legnagyobb vízálláskor ennek akár 15-szörösét is szállíthatja a medrében.

Hazánk vízi történelmének legizgalmasabb folyója azonban mégsem a Duna, hanem a Tisza. A Tisza jellegzetesen síksági folyó. Két évszázada még úgy tartották a kortársak, hogy a világon nincs még egy olyan kis esésű, lomhán kanyargó lusta folyó, mint a Tisza. E vélekedést csak a Körösök vidékén élők tudták cáfolni, mert az ő Körösük még a Tiszán is túltett kanyargósság és lassú folyás tekintetében.

A Tisza vízgyűjtő területének jellegzetessége, hogy a hatalmas síkságot helyenként lefolyástalan süllyedékek szegélyezik - ilyen például az Ecsedi-láp medencéje, a Bodrog- és a Taktaköz, a Jászság, valamint a Kis- és Nagy-Sárrét teknője - amelyeket a Tisza árvízi kiöntései következtében évszázadokon át lápok és mocsarak borítottak. A síkságra érkező mellékfolyók egy részének esés hiányában nem volt határozott lefolyása, ezért bizonytalanul kanyargó, helyenként mocsárba vesző erekké váltak és szélesen szétterült hordalékkúpjukon gyakran változtatták pályájukat. Ez a szinte lefolyástalan síkság az egyik oka, hogy alkalmanként annak idején igen sekély víz csordogált a Tisza széles völgyében, mederről is alig lehetett beszélni. A lomhán folyó vizet a legkisebb akadály ki tudta téríteni útjából. Innen a Tisza kanyargóssága és a meder szinte szakadatlan ide-oda vándorlása. Áradás idején a víz kilépett a tekergő mederből, szétterült és az árvízi növényzet között lerakta iszapját. Így a partokon - mint valami természet-alkotta töltések - lapos és elnyúló emelkedések, úgynevezett "övzátonyok" alakultak ki, miközben az ártér távolabbi részének felszíni magassága változatlan maradt. Ennek következtében az ott lehulló csapadék nem tudott a folyómederbe folyni, megrekedt és a völgyfenék elvizesedett.

Ahol az árvizek alkalmával a víz rendszeresen kitört a mederből, ott alakultak ki a fokok. Az ezeken a kimélyüléseken elárasztott síkságok lefolyástalan terepmélyedéseiben állandó mocsarak keletkeztek. A folyómederből kitört vizeket elvezető erek és vízfolyások azonban korántsem voltak állandóak, hiszen ezekben is csak időnként volt áradás, és a víz a lassú mozgás közben elpárolgott belőlük.

A Tisza árvízi jelenségei nagymértékben összefüggnek ma is a mellékfolyók árhullámainak kialakulásával és azoknak egymásra torlódásával. A tiszai vízrendszerben általában a tavaszi árhullámok az uralkodóak. A Felső-Tiszán a tavaszi esőzésekből és hóolvadásból származó árvizek mellett nem ritka a késő őszi áradás. A Dunával ellentétben a jég levonulása a Tiszán ma már nem okoz veszedelmes árvizet.

Szemben az árvizek időszakával a kisvizek jelentkezési ideje a nyár vége és a kora ősz. A folyó szélsőséges vízjárására jellemző, hogy Szolnoknál árvíz idején 53-szor annyi vizet szállít, mint kisvíz idején ( 3800 m³-t, illetve 72 m³-t másodpercenként).

Napjainkban a legjelentősebb állóvizek a Dunántúlon találhatók. A Balaton a maga 600 km²-es vízfelületével közülük a legnagyobb. A medence nagyságához képest feltűnően sekély mélységű felületéről évente több víz párolog el, mint amennyi csapadék hullik rá- Vízutánpótlásáról az északi patakok és a Zala folyó gondoskodnak. A Balaton után kisebb tavak a Velencei-tó és a Fertő tó. Hasonlóan sekély állóvizek ezek is mint a Balaton, s jellemző rájuk, hogy az elmúlt évszázadokban - különösen forró időszakokban - többször ki is száradtak.

A Kárpát-medence domborzati viszonyainak minden lényeges vonása az emberi megtelepedés kora előtt alakult ki. Mindamellett a medencében az egyes területek süllyedésének és feltöltődésének (tehát emelkedésének) folyamata ma sem befejezett. Ezt a lényeges körülményt - vizekről lévén szó - nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A vízépítési tevékenység nyomai a kezdetektől a török háborúk végéig

A vizekkel való együttélés a vizek használatán túl az itt élő emberek, népek számára nélkülözhetetlenné tették az alapvető vízépítési ismereteket. A víz gravitációs úton történő célbajuttatását illetve elvezetését, kisebb vizenyős területek lecsapolását, egyes településrészek töltéssel való árvízi védelmét feltételezhetően meg tudták oldani egyszerű tapasztalati úton szerzett ismeretek révén is.

Legrégibb adataink a római korból származó vízimunkákról vannak, amelyeket a római uralom alatti Pannóniában és Dáciában végeztek. A római hódítással, a Duna által határolt Pannónia a mediterrán kultúrterület része lett. A Dunát a rómaiak "a birodalom üdve"-ként ("Salus reipublicae Danubius") emlegették, ami - ha nem is az egész birodalom, de a pannóniai telepesek szempontjából egész biztosan igaz volt. A széles folyam elősegítette a vízi összeköttetést a birodalom más részei között, ugyanakkor szilárd határvonalat jelentett a Kelet felől érkező barbár törzsek betörési kisérleteivel szemben. Hogy az ittélők biztonsága folyamatos legyen, a folyó partján katonai táborok és őrtornyok sora vigyázta a határt. Pannónia provinciává szervezésével párhuzamosan gyors fejlődésnek indult a városiasodás folyamata, s jelentős lakosságtelepítések révén a mediterrán mezőgazdasági kultúra teret nyert a kellemes klimájú Pannon vidéken.

Nem ejtve most szót számtalan pannóniai település régészetileg is feltárt vízellátó- és csatorna hálózatáról, s fürdőkultúrájának emlékeiről - csak a mezőgazdasági célú építkezéseket figyelembe véve - meg kell említeni a pannóniai származású, s a Krisztus utáni 276-282 között uralkodó Probus császárnak, a szőlő itthoni meghonosítójának vízimunkáit, amelynek során a Duna jobb partja mentén, a mai Eszék közelében húzódó Hiulca-mocsarat száríttatta ki katonáival. A legnagyobb szabású vállalkozás azonban a 293-311 között uralkodó Galerius nevéhez fűződik. Mérnökei a Sió-csatorna megépítése révén a Balaton vízszínének leszállítására, illetve szabályozására törekedtek. A próbálkozás egy régi gondot igyekezett megszüntetni, azt ugyanis, hogy a Balaton szeszélyes vízállás-változásai a partmenti mocsarkat táplálva, lehetetlenné tették a tó megközelítését, halászatát, mindennapi használatát.

A római birodalom összeomlását követően a népvándorlás korának viharaiban Pannónia mezőgazdasági kultúrájának színvonala is lehanyatlott, de elért eredményei nem vesztek el teljesen, hiszen a Kárpát-medencét tartósan megszálló népek - például az avarok, vagy a frankok - célja nem a leigázott népek és gazdasági életük elpusztítása volt, hanem az, hogy adófizetőkké tegyék őket. Igazolják ezt az utak, átkelőhelyek, halászhelyek, bővízű források mentén kialakult települések fennmaradása és a hadjáratokat követő ismételt újjászületése. Igaz, a karbantartási munkák hiánya miatt a lecsapoló csatornák eliszapolódtak, s a mezőgazdálkodás számára egyszer már megnyert területek nemritkán ismét mocsárrá váltak, és a nagyobb települések vízvezetékei, csatornái valamint fürdői is elpusztultak.

Nagyon lényeges a tanulság: egy adott közösség, vagy a társadalom érdekében végrehajtott vízimunkák megkívánják az erős államhatalmat, mert a műveket megépíteni és folyamatosan üzemeltetni (fenntartani) másképpen nem lehet. A nagy ókori öntöző kultúrák története is erről tanuskodik: amint meggyengült az államhatalom, s nem volt már kényszerítő erő a művek fenntartására, az ebből fakadó gazdasági összeomlás maga alá temette a társadalmat is. A tétel persze fordítva is igaz: egy-egy társadalom gazdasági erejét azon is le lehet mérni, hogy infrastruktúrális (tehát közlekedési, vízgazdálkodási, távközlési, stb.) viszonyai milyen szinten állnak. Hazánkban például az átfogó vízszabályozások társadalmi, gazdasági, műszaki és egyéb feltételei - amint erről még a későbbiekben szó lesz - csak a múlt század második felében teremtődtek meg igazán.

A honfoglaló magyarok a IX. században jelentek meg a Kárpát-medencében. Egyes tudósok a magyarság és a többi nomád nép vándorlását összefüggésbe hozzák a vízzel, illetve annak katasztrófális hiányával. Ugyanis a IX. században indult meg az a közel egy évszázadnyi erős kiszáradási folyamat az etelközi sztyeppék vidékén, amelynek - valamint más, szintén aszályűzött nomád népek sorozatos támadásainak - következményeképpen a magyarság, egyre jobban éhező többmilliós állatállományával együtt otthagyta Etelközt, s a jobban védhető Kárpát-medencét választotta újabb megtelepedésének színteréül.

A letelepedés és ezzel együtt a palánkokkal megerősített földsáncok kiépítése elsősorban a vizek mentén, az ártéri magaslatokon és a már említett övzátonyokon vette kezdetét úgy, hogy az ott élők mindenkor szoros kapcsolatban maradhassanak a megélhetésükhöz nélkülözhetetlen folyóvizekkel.

A magyarság keletről hozott folyó menti halásztudományát hasznosította a Duna völgyében és az Alföldön is, ahol a tartósan enyhe ősz az ártéri növényzet fejlődésére gyakorolt jótékony hatást, míg az azt követő tavaszi árvizek a lapos ártereket elöntve, azon lassan folydogálva és kellőképpen felmelegedve ideális feltételeket teremtettek a halak szaporodása számára. A folyók halbősége közmondásos volt. Egy középkori utazó szerint a Tisza nem más, mint kétharmad részben víz, egyharmad részben pedig hal. Ezt a roppant mennyiségű halat persze nem mindig sikerült kihalászni és elfogyasztani. Amikor az ár visszavonult az elöntött vidékről, a visszaúszni nem tudó halak tetemei dögletes bűzt árasztva adták át magukat az enyészetnek.

A vizek halgazdagsága sem volt mindig állandó. Ha valamely esztendőben történetesen nem öntöttek ki a folyók, akkor a halállomány jelentősen megcsappant.

A mindenkori királyi adományozás tárgyát képező halászó helyek többnyire régi, levált holtmedrek, ártéri mélyedések voltak, amelyeket rendszeresen elöntött a folyóknak a fokokon kilépő, vagy az ottaniak által szándékosan kieresztett tavaszi árvize. Az apadás beálltával a kitűnő ívóhelyül szolgáló "teknők"-ben rekedt, illetve a mesterségesen elrekesztett fokokon a főmederbe visszaúszni nem tudó, nagyobb méretű halak gazdag zsákmányt kínáltak a halászoknak. A halászok nemcsak a természetes fokokat használták ki, hanem utánozván a természetet, maguk is építettek hasonló "vájás"-okat ott, ahol erre megfelelő adottság kínálkozott. A dunai halászok legnépszerűbb hala a Fekete-tengerből tavasszal ívásra felúszó viza volt. Legjobb ívóhelyei Győr, Guta és Komárom táján voltak. A kifogott halakat a királyi és főúri udvarok mellett külföldre is szállították, általában sózott, füstölt állapotban.

A hazai vizeket azonban nemcsak halászati szempontból vették figyelembe a középkor folyamán, hanem a hadiépítkezések során is. Az Árpádházi királyok alatt meginduló várépítkezések kezdettől fogva összefüggtek bizonyos vízimunkákkal. Az erősítés egyik kulcspontja a várárok volt, amelybe az ostromlók közeledtekor valamely vízfolyást be lehetett ereszteni. Néhol, ha mocsaras volt a környék, az egész vidéket elárasztották vízzel. Ilyen mesterséges beavatkozás terjesztette ki az Ecsedi-láp határait is. Egykor a láp sokkal kisebb volt, mint azt a láp alsó rétegeiben talált bronzkori leletek bizonyították. A láp szélén a régi okmányok szerint kilenc falu állt mindaddig, míg a XIV. században a Báthoriak fel nem építették Ecsed várát, amelynek védelmére mesterséges gátak építésével az egész vidéket vízzel borították. Az addig virágzó környék lakhatatlanná vált, s a Kraszna elfajulása és árvizei aztán rövidesen teljessé tették a mocsarasítás "sikerét". Utóbb szerették volna a kárt megszüntetni, de a feladatot műszakilag nem tudták megoldani.

A vizek használatának középkori módjai között meg kell említeni a hajózást is, amely bizonyos évszakokban - főleg a vízjárta Alföldön - szinte az egyedüli módja volt a közlekedésnek és szállításnak. A hegyvidékek fája, építőanyagai és legfőképpen sótömbjei (ezek jobbára az erdélyi és máramarosi sóbányákból származtak), valamint az Alföld mezőgazdasági terményeinek cseréje számára természetes útvonalként kínálkozott a víziút, s e forgalom központjaiként alakultak ki a peremvidékeken a vízparti kikötők és vásárvárosok. A hajózás, mint a legáltalánosabb érdekű vízhasználat, előjogokat élvezett a vízhasználatok egyéb módjaival, a halászattal és a malmokkal szemben, mely utóbbiaknak gátjaik építésénél tekintettel kellett lenniük a hajózás érdekeire.

Az imént említett vízimalmok fontos szerepet játszottak a kora középkori mezőgazdaság termékeinek feldolgozásában, s értékük ennek megfelelően igen magas volt. A malmok az állati és emberi energia mellett a kor legfontosabb energiaforrását, a vízienergiát hasznosította. Az oklevéltárak eddig feltárt dokumentumaiban, főleg az adománylevelekben, majd a későbbi határjárásokban százával szerepelnek malmok a XI-XII. századtól kezdve. Szinte minden birtokhoz, adományhoz tartozott egy-két vízimalom.

Ezek a vízimalmok túlnyomórészt alulcsapott, vagy mesterséges csatornára épített felülcsapott malmok voltak, de a nagyobb folyóvizeken nagy számban álltak és dolgoztak a hajómalmok. Ez utóbbiakat azért kedvelték, mert a nagyobb folyókon követni tudták a vízszintingadozásokat és szárazság idején sem voltak tétlenségre kárhoztatva. A nem állandó, vagy kis vízhozamú patakoknál a malom üzemidejének meghosszabbítása érdekében került sor a kisebb-nagyobb víztárolók létesítésére, malomgátak és egyéb terelőművek építésére. A malmok egyre növekvő száma és a vízrekesztések műszakilag tökéletlen kivitele a későbbi évszázadok során a lehetséges termőterületek tömeges elmocsarasodásához járult hozzá.

A középkori feudális magyar államszervezet kifejlődése és XIV-XV. századi virágkora egybeesett az oszmán-török birodalom megszervezésével és hódító külpolitikájának egyre viharosabb sikereivel. A közel egy évszázados meg-megújuló török támadások lassan felőrölték a belső társadalmi és gazdasági bajokkal is küzdő magyar királyságot. Elég, ha csak a Dózsa-féle parasztfelkelésre és a parasztság röghözkötéséből származó feszültségekre gondolunk. Az 1526. évi mohácsi csatavesztést követő néhány évtized alatt az ország gyakorlatilag három részre szakadt. A több mint másfél évszázados török uralom alatt érte el az oszmán birodalom legnagyobb kiterjedését Európában, s a Kárpát-medence népei ez idő alatt a béke-háború-béke-háború állandó bizonytalanságában próbálták túlélni a megpróbáltatásokat.

A török megszállta területeken, a nagy folyók mentén a hadak járása miatt megszünt a fokok rendszeres nyitása és zárása, s ez óhatatlanul egyes vidékek elmocsarasodását okozta. Ahogy máshol az erdőt, úgy az ártéren a járhatatlan lápot vette maga és az ellenség közé a szigetekre költöző falvak népe. Persze nemcsak a török sereg, hanem mindenféle katona ellenségnek számított, aki fosztogatta az agyongyötört parasztokat. Erről írta Jókai Mór a következő sorokat:"Ezek a mocsarak voltak erős menedéke a magyarságnak tatár és török pusztítás ellen, s egyúttal igéret földe a szabad vallásgyakorlatnak. Ide se lovas hadakkal, se ágyúkkal, se missionáriusokkal nem lehetett behatolni. Ill a berek, nádak erek! ez volt a bölcs hadi taktika, ha túlnyomó ellenség jött, ha a döntő ütközet elveszett. S hiába telepített le a hódító új népet az elhagyott falvakba: az onnan kipusztult, vagy magyarrá lett, mint Szentesen a gyulai pasa által betelepített törökök."

A békés fejlődés évszázada

A török hódítás megszűnte utáni békésebb XVIII. század gazdasági fejlődése tűzte először napirendre a hazai vízimunkák kérdését. Úgy is mondhatnánk, hogy a berendezkedő Habsburg-kormányzat az ország politikai rendezése után a természeti viszonyok rendezését helyezte előtérbe. Nem véletlenül, hiszen a közel két évszázados háborúskodás következtében az ország jelentős része elnéptelenedett, s a már korábban megszelídített kultúrtáj is elvadult.

A viharos időszakokban ugyanis a föld népe szívesebben foglalkozott az állatartással, hiszen a lábonjáró jószág könnyebben volt menekíthető, mint a földhözkötött gabona. Ezért sem sajnálták, ha az árvizek a legelőket hízlalták és a mocsarakat táplálták. A vizek mellett élő ember a századok során megtanulta hasznosítani a több-kevesebb rendszerességgel jelentkező árvizeket, s sajátos gazdálkodási kultúrát alakított ki.

Az ország urai által elhatározott benépesítési, vagy más szóval telepítési program által megcélzott vidékek az ország déli, a török birodalommal határos területei voltak. Az ide költöztetett német parasztok azonban hamarosan áldozatául estek a mocsaras vidékeken pusztító járványoknak. Éppen ezért az első nagyobb szabású lecsapolási és folyószabályozási feladatot a Délvidéken végezték el, az ottani kiterjedt, betegséget terjesztő alibunári mocsarak megszüntetésével és a Béga folyó regulázásával. A munkák 1718-ban kezdődtek meg és több évtizedig tartottak. Az eredmény nem is maradt el, hiszen az említett vidék az ország egyik legjobb mezőgazdasági területévé vált, s ezzel jelentősen hozzájárult a hadi szempontból is fontos térség kereskedelmének és iparának fejlődéséhez.

A század második felében az Európában dúló háborúk a mezőgazdasági termények árát alaposan felverték, s az országban meglévő felesleg elszállítását a gyakran hónapszámra járhatatlan közutak helyett a víziutak kiépítésével vélték megoldani.

4. A Ferenc-csatorna tiszai torkolata tervének részlete

Az első ilyen céllal létesített hajócsatorna, amely a Dunát a Tiszával kötötte össze, a Kiss József és Gábor által tervezett Ferenc-csatorna volt. Az 1793-l802 között megépült 118 km hosszú csatorna nemcsak a Bezdán és Óbecse közötti vízi út megrövidítését szolgálta, hanem hatalmas földterületek lecsapolásával azok megművelését is lehetővé tette, elősegítve ezzel a bácskai vidék népének gyarapodását.

A XVIII. század második felében már nemcsak a Délvidéken, hanem a Tisza és a Duna völgyében is történtek kisebb ármentesítő munkák.

A Tisza-vidék környezetalakító munkálatai közül hatásában a legjelentősebb az Abádszalókhoz közeleső Mirhó-fok 1754-ben végrehajtott első elzárása volt. A Mirhó-fok, az áradások alkalmával a Tisza vizét csapolta meg, s a kiterjedt láp- és mocsárvilágot, a nagy-Sárrétet táplálta lassan áramló vizével. Ez az állapot kedvezett ugyan a rétgazdálkodásnak, a rideg állattartásnak meg a halászatnak, de a magasabban fekvő halmokon már megindult a szántóföldek és a szőlőskertek térhódítása.

A birtokosok körében megerősödött az árutermelésre irányuló törekvés. A napoleoni háborúk szinte korlátlan felvevőpiaca a gyors meggazdagodás reményét csillantotta meg az elavult szerkezetű magyarországi mezőgazdaság résztvevői számára.

Az ország legnagyobb folyóinak (Duna, Tisza, Körösök, Dráva, Rába, stb.) szabályozását immár nemcsak a part menti birtokosok és városok kezdték egyre inkább szorgalmazni, hanem a merkantilista szemléletű Habsburg uralkodók is, mivel belátták: a szabályozási munkák az udvari kincstár érdekeit is szolgálják.

A leglényegesebb kérdés azonban mindig az volt: kinek a költségén kell a munkákat végrehajtani?

A folyók hajózhatóságának biztosítása mindig kormányzati feladatot jelentett, tehát a mederkarbantartás, a hajóvontató utak építése, valamint a túlfejlett folyókanyarok átmetszése a királyi kamara költségén készült el, már amikor volt erre pénze a kincstárnak. A folyó menti birtokok töltésekkel történő védelmét azonban már nem vállalta az állam, ezt a feladatot a törvény vármegyék kötelességévé tette. A megyei urak közül azok, akiknek birtokait nem fenyegette a víz, sok esetben húzódoztak attól, hogy megszavazzák az ármentesítő töltések megépítéséhez szükséges pénzt. Ha pedig mindezek ellenére akadt némi pénz a munkákra, akkor az érintett vármegyék közötti összehangolatlanság vetett gátat az ármentesítésnek. Ezért azután egészen a reformkor kezdetéig mindenki úgy védekezett az árvíz ellen, ahogy tudott.

Persze más is nehezítette az átfogó vízszabályozási munkák megindítását. Nemcsak a műszaki tervezés alapját jelentő, megbízható vízrajzi térképek hiányoztak, hanem az érintett vidéken élő nép nyelvét és viszonyait jól ismerő magyar mérnökök is.

A vízrajzi felvételek elkészítéséhez nélkülözhetetlen hazai szakembereket 1782-től a budai egyetem mérnöki intézete, az Institutum Geometricum képezte ki. A reformkor híressé vált mérnöknemzedékének több kíváló képviselője, mint például Vedres István, Huszár Mátyás, Beszédes József, Vásárhelyi Pál, Lányi Sámuel, Keczkés Károly és társaik - itt szerezték mérnöki oklevelüket.

A XIX. század első évtizedében, Huszár Mátyás vezetésével elkezdett "Körös-mappáció", valamint a csaknem negyedszázadon át (1822 - 1845 között) végzett Duna-felmérés és tiszai vízrajzi térképezés nemcsak hazai, hanem nemzetközi szemmel is kimagasló műszaki alkotás volt. A munkában részt vevő mérnökök teljesítményét emeli, hogy akkoriban a szabad ég alatt végzett vízrajzi felvételek - a mostoha körülmények miatt - nem sokban különböztek az ismeretlen tájakat bejáró XIX. századi utazók kalandjaitól. A dunai és tiszai munka irányítói Vásárhelyi Pál és Lányi Sámuel voltak.